Másnaposság

masnap.jpgMagyarnak lenni kollektív másnaposság. Ez egy ilyen ország: a kenyerünk szikkadt, a szánk büdös, a tenyerünk nyirkos, a far­merunk Livájsz, serdületlen gyermekeink a cybertérben bolyon­ganak, mi pedig a Klauzálon keressük a kiutat, vérfarkasunk tacs­kó, ecstasynk Unicum, számítógépünk szamárállkapocs.

Másnaposság, te szülj nekem rendet!

A jobb fejek a nagyszünetben Quarelint lejmoltak a folyosón, miközben jelentőségteljesen azt mondogatták: tudod, tegnap este… Tényleg, akkor még csak estékről szólt a szabadság, estékről meg sörökről, esetleg csajokról, de az már tényleg ünnep volt. A másnaposság is inkább volt játék, mint hétköznapi horror, délutánra elfújták, mintha nem is lett volna. Legalább egy hétig kellett várni rá, hogy újra beköszöntsön.

Nekem a húszas éveim elején jött el az első fordulat, amikor már tényként kellett számolni a kiesett délelőttel, a gyomrom émelygett, a fejem fájt, de egy gyógysörtől berúgtam megint, illetve valami lebegő idióta állapotba kerültem. Úgyhogy ment a verkli tovább, újpalotai és békásmegyeri presszókban ültünk est­hosszat, néztük a pincércsajokat, és Marlborot szívtunk, pedig baromi drága volt. Estére jött egy másfajta, könnyebb részegség, amit már ki lehetett aludni rendesen, és mire a vasárnapi kívánságműsor kezdődött, ismét embernek éreztem magam.

Mentek a felhők, elkezdtem elvált feleségekben számolni az időt, és ivási szokásaim radikálisan megváltoztak, analitikusom szerint nem kifejezetten elönyömre, azaz megkezdtem az alko­holista karriert. Kinyílt előttem a világ, végre kitörtem a kisebb­ségi lét fojtogató szorításából, és egy hatalmas, erős, valamint élet­képes közösség tagjának érezhettem magam, testvéreim ott voltak minden kilométerkőnél. Gondolom, ezt érezhették annak idején a bolsevikok.

A másnapok régi ismerősként sorjáztak, de hangulatuk megvál­tozott, nem lehetett már röhögni rajtuk, mert tényleg betöltötték az életet. Csak jöttek, beköszöntek és ütöttek rögvest, a szám ph ­értéke megváltozott, a gyógysört szépecskén leváltotta a deci Unicum, de nem segített már, csak tompította a szorongást, amit már csak az utolsó fázis oldott fel teljesen, az agyhalál e különös formája, amikor a tudat kihuny, de a test még ott téblábol, ordítozik és rendel a kocsmában.

Belül, ha van pokol, belül.

Remeg a kéz, fortyogó, jéghideg massza az agy helyén, és rettegek, hogy meghalok, hogy megtébolyodom, hogy az, ami én, egyszercsak huss, kiszáll belőlem, és átadja helyét valaminek, ami más, ami jön és megöl, mielőtt felismerhetném és nevén nevezhet­ném a démont.

Biztos van egy következő fázis is, egy igazi infernális másnap, de én még csak harmincéves vagyok.

Boldog születésnapot!

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Az eredeti cikk itt érhető el