Ludwig Emil: Hová lett a söröm?

hova_lett_a_sorom.jpg

Voltak a létező szocializmusnak olyan áldásai, amelyekre csak a legnagyobb szeretettel emlékezhetünk vissza. A történelem első német földön létrejött munkás-paraszt államáról például sok rosszat el lehetett mondani, ám az NDK-ból importált Wernesgrüner, Radeberger, Berliner, Gothaer, Sternburg, Braustolz és a többi sörféleségről csakis a legjobbakat. És rendre érkeztek a finom sörök az akkor még testvéri Csehszlovákiából: az igazi Budweiser, a Pilsner Urquell, a prágai Staropramen, a Radhost, a Velkopopovicki Kozel, hogy az ógyallai (= Hurbanovo, ma Szlovákia) Aranyfácánról meg ne feledkezzünk. Az ember még a lengyel táncos-címkés Zywiecet vagy Okocimot is szívesen itta, mert ízükben a régi sziléziai német serfőzők hagyományait őrizték. Ezeknek az import söröknek az ára alig volt magasabb a Kőbányai Világosénál.

A felsoroltak mindegyikének szigorúan közös tulajdonságuk volt, hogy híven követték az 1487-ben született és 1516-tól fogva kötelező érvényű németföldi sörtisztasági törvényt, a Reinheitsgebotot, ami a világ első élelmiszerszabványaként eskü alatt kötelezett minden bajor serfőzdét, hogy kizárólag árpa, komló és víz felhasználásával készítheti a folyékony kenyeret. (E kifejezés sem a pesti aszfalton született: a középkori kolostorokban a szigorú böjtnapokon a barátok nem vehettek magukhoz szilárd táplálékot, igya szükséges kalóriáról e becses nedű formájában gondoskodtak.)

Ám térjünk vissza a középkori kolostorok gambrinuszi világából a jelenkori magyarországi sörhelyzethez. Az még érthető, hogy a felsorolt sörcsemegék legtöbbje eltűnt az életünkből. De vegyük számba, mit kínál helyettük egy általános nagy forgalmú fővárosi élelmiszer-áruház! A választék többé-kevésbé ugyanaz. A fővárosi piacot szemlátomást a Kőbányai Sörgyár termékei uralják. Nem tudom, mit szólna a boldog emlékezetű Dreher Antal serfőzőmester, ha tüzetesen elolvasná a nevét viselő terméksorozat címkéit? Az összetevők közt szereplő aszkorbinsavról nem sokat tudhatott, hiszen korábban meghalt, mint ahogy a C-vitamint felfedező Szentgyörgyi professzora világra jött. Ha egy képzeletbeli beszélgetés során elmagyarázhatnánk neki, hogy a teaízesítő citrompótló anyagáról van itt szó, azt könnyebben megértene talán, mint azt, hogy mit keres akkor a sörben?

Mint ahogy azt se volna könnyű megértetni a mesterrel, hogy mi az ördögért kevernek a komlóitalhoz rizst, tengerigrízt (brr…) vagy éppenséggel cukrot? Ezt velem sem lehet megértetni. De megitatni sem! Szerencsére nem vagyok cukorbeteg, de cukortartalmú sört, a barnát kivéve, egyáltalán nem fogyasztok. Ennél a pontnál vontam meg a határt. Sajnos az utóbbi időben egyre több hazai sörgyár termékeit vagyok kénytelen bojkottálni, nem egy esetben jó nevű osztrák sörmárkák itthoni változataiban (martfűi Kaiser, Gold Fassl stb.), felfedezve bennük az édesítőszert. A serital kesernyés ízét kedvelőként érthetetlen és elkeserítően fölösleges újításnak tartom ezt.

A nagy mennyiségben terített honosított sörök közül marad tehát a Spaten, a Gilde, meg a piros- és zöldcímkés Holsten. Ezek összetételével és hosszú tartósságukból következően a gyártástechnológiájukkal nincs semmi bajom, ám tapasztalatom (és másoké) szerint a minőségük, ízük nem egyenletes. Ilyenkor szomorúan emlékszem vissza a kartondobozban importált, első töltésű, tiszta üvegekre.

Nem szeretnék ugyanabba a hibába esni, mint a manapság divatszerűen nosztalgiázók, ezért készséggel elismerem, hogy különféle nyugati, gyakran luxuskategóriájú sörök választéka az előző évtizedekhez képest óriási mértékben megnőtt. Végre, mondom magam is, legfőbb ideje volt! Viszont megfogadtam, amikor panaszaimat papírra vetettem, hogy az árakat illetően nem füstölgök.

Azt viszont igenis el kell mondanom, hogy az elmúlt két évtizedben még visszaváltható üvegekben, megfizethető áron kapható világszínvonalú sörökhöz szokott polgárt nem lehet megetetni, akarom mondani megitatni csillogó alumíniumdobozok, csiricsáré üvegek cifra sörkínálatával. A cukrozott serek fölött kesergő, a tiszta komlóital íze után sóvárgó sorstársaim nevében teszem fel a kérdést: hová lett a söröm?

(Az írás a MALÁTA Sörirodalmi és kocsmakulturális folyóirat 1993/4. számában jelent meg.)

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Az eredeti cikk itt érhető el